In Memoriam

Nincs egy éve, hogy a cicó, Marcipán elment örökre rosszalkodni, tegnap Dániel is követte. Ő volt a világ legjobb kutyája, a legjobb pajtim 13 éve, és most kezd realizálódni bennem, hogy soha többet nem láthatom. Pokoli érzés, de tudom, jobb ez így neki, az elmúlt 1 hónap nem volt méltó hozzá, és tegnap már látszott rajta, hogy elfáradt. Nagyon szívós volt a szentem, terminátor kutya, mindig csak olajat kellett cserélni, számtalan veszettnek tűnő szituból felállt, mert vitte a feje és a szíve, és soha nem lehetett hallani a hangját, csak ment előre. Fejben az utolsó napig nem öregedett meg, ugyanolyan lükepék volt belül mint régen, de sajna a teste már nem volt társ a dolgokban, mindig éreztem benne az élni akarást, a küzdést, tegnap jött el az a pillanat amikor már nem akarta, elege lett. Nem tudom mi lesz most nélküle, hazajöttem ma, és teljesen összeomlottam, a tudat, hogy nincs jelen, nem vár ha hazajövök, nem fogom hallani a körmét, nem fogom hallani a szuszogását, nem követ majd mint az árnyék, nem kell figyelni az ajtóknál, hogy nem feküdt-e eléjük, nem kell figyelni a fotellel ha kimegyek, nehogy rátoljam, nem fog hülyére venni amikor olyan kedve van, nem fog rám bambi szemekkel nézni, ha kiakarja nyalni a joghurtos poharat, egyszerűen ennyi. És egy kurva nagy űr marad utána, amit soha, semmi nem fog betapasztani, nekem örökre Ő lesz a legjobb pajtim. Nyugodj Békében haver, szedjétek szét Marcipánnal a helyet!

Over and out

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.