Monthly Archives: április 2019

Roadtrip no. 2millió31-2-3

Te leszel a párom. JJÁÉÁÁÁÁÁJ DEJÓÓÓÓ LESZ NEKTEK GYEREKEEEEK, elmesélek egy történetet, de csak ha nem kabát van a vállfán, hanem dinnyefából faragott patanyomatos káptalan kukorica. Esetleg meggymag. Tehát. Teháttal nem kezdünk mondatot. Énhát? Tihát? Mihát? Őhát? Őkhát? Omájgáá, kiáltasz fel, joggal, hisz az eddigi karakterek összefüggéstelen láncolatot mutatnak. Nincsenek összefüggésben. Csak láncolatban. Kezdek sok lenni? Nagyon helyes, thats was the multilanguage cél.

No, jöjjön a történet, mert már remegtek, ide látom, hallom, érzem, érzékelem. Volt egyszer egy kék kicsi kocsi, Suzuki. Juuj gyerekeeek, az a kisautó, nagyon hűséges eszköz, bekebelezi a testünk, melegen tart a hidegben és itt jönne, hogy hűvösen tart a melegben, de ez nem igaz, mert a légkondicionáló berendezés kimaradt az extralista pipálgatása során. Jó, a fordulatszámmérő is, de az a gyengék műszere, az igazi férfiak hang alapján mondják meg, hogy mikor kell szúrni a haragos hármast. Békés hármas nincs. Cserébe viszont van Hármashatár-hegy. Bizony, szívesen. Most, hogy ez a rendkívül értékes információ a birtokotokba jutott, általam, folytassuk is a történetet, és örülnék ha többet nem zavarnátok meg a buta bekiabálásokkal, tudjátok, viselkedés fucking kultúra. Tehát (már megint..) adott ez a pici autó, amivel már felfaltunk sok-sok km-ert, több helyen szőnyegszerűen feltekertük vele az aszfaltot, az 50 LE nem játék. Hanem teljesítmény adat. Haha, hehe. Valamelyik nap, azt hiszem, hogy azon a napon amikor mindez megtörtént, beültünk a kisautóba Zsuzsival, mint már tettük oly sokszor korábban, azzal a céllal, hogy meglátogatjuk Soltvadkertet. Múltkor az én gyerekkorom egyik szeletét látogattuk meg, most az Övét. 🙂 A terv az volt, hogy lemegyünk, betolunk arcba némi fagylaltot, utána meglátogatjuk a helyi tavacskát, majd átmegyünk Kiskunmajsára a thermál strandra áztatni testünk minden négyzetmilliméterét. Meg is indultunk, elég korán, hogy miénk legyen az egész nap, lefele úton némi tankolással egybekötött motorolajrátöltésen kívül sok minden nem történt, különösebb fennakadás nélkül megérkeztünk a cukrászdához, verőfényes napsütésben, békében, szeretetben. És ruhában, ez nagyon fontos! Miután betermeltük a fagylalt adagunk meglátogattuk a tavat, egészen pofás volt, kis ligetes rész után homokos part, és egy egészen szép méretű tó tárult szemünk elé, bár az első dolog amit kiszúrtunk egy halacska volt a parton. Jogos a múltidő, mert bár szerkezetét tekintve még hal volt, de már nem volt benne élet. Illetve ez hazugság, mert amik rágták a nem élő testét azok éltek, tehát valamiféle élet biztos volt még benne. Fájok magamnak is, dont fosni. Lőttünk pár sztárfotót, picit sétáltunk a partján, beszélgettünk, nevetgéltünk (igen, bekentük magunka jó alaposan nevet-géllel, haha.. ha. ) oszt fogtuk magunkat és visszaültünk a kék kicsi kocsi Suzukiba. Juuuuj, de aranyos még mindig az a kisautó GYEREKEEEEEK. Mondtam már, hogy kék? És hogy kicsi, azt is? IGEN?! Elég. Már korábban kinéztük, hogy milyen popi áztatási lehetőségek sorozata elérhető a Soltwildgarden környékén, Kiskunmajsa Jonathermált néztük ki. Majsa, nem Halas, ez a történet folytatása szempontjából rendkívül fontos! Természetesen indulás előtt nem néztem meg a fürdő oldalát, hogy hova is kell menni. Waze elő, elkezdem írni, hogy Kiskunhalas (igen, tudom, nem lesz jó), fel is dobja a térképet, ráböktem a thermálfürdő címére (igen, szerencsére van Halason is egy thermál) és megindultunk, egészen szép kis település, meg is érkeztünk a címre, de gyanús volt, hogy “én pónit kértem ez mi a faszom” szituációba keveredtünk, mert nem Jona volt kiírva. Na mondom Waze, help me, elkezdem írni, hogy Kiskunhalas Jona, nem dob rá semmit, itt már-már elemi erővel kezdett tépni a gyanú, hogy valami porszem került az amúgy rendkívül jó állapotban lévő precíziós gépezetbe. Jonathermál oldalára fel, kapcsolat lapra át, cím: Kiskunmajsa. Áhá, megvan a hiba. Wazebe a most már korrekt cím betáplál, 24 km, semmi gond, látunk egy kis világot, lets go, egyáltalán nem bántam, hogy kerültünk egy kicsit, tök jó volt autókázni. Pikkpakk átértünk, meg is lett a hely, leparkoltuk a kisautót, oszt go. Egészen korrekt létesítmény, bár nem egy aquaworld, de teljesen jó volt a “fürdő szezon” megnyitására. Volt nekik meleg, nagyon meleg, és kurva meleg vizes medencéjük, volt kinti rész, teljesen megvolt a nyári strandfeeling. Meg akartuk pezsegtetni a testünk a pezsegtetőbe, de foglalt volt mikor odaértünk, viszont itt is váltogatják a programokat, hol ez, hol az megy, úgyhogy miután a pezsgés abba maradt hódító módjára elfoglaltuk a pozíciót, és vártunk. Aztán vártunk még egy kicsit. És aztán még egy icipicit. Azt hiszem 45 perc alatt ment körbe a programvonat, de addig is elpancsiztunk, jó volt kicsit áztatni magunkat, és teljesen megérte a pezsgés megvárása, tök jól esett mindkettőnknek. Hullámmedencézni is akartunk, de egyrészt az nem meleg vizes volt, másrészt jóval arrébb volt mint a meleg vizes kinti medence, és azt csak óránként rángatták meg, úgyhogy az kimaradt végül, next time. Levezetésnek még beültünk (illetve be inkább csak én ültem) egy papíron 38 fokos gyógymedencébe. Hát, a valóság az volt, hogy már-már omlósra főtt a húsom mire elég volt (10 percet se bírtam :D), erős a gyanúm, hogy az a 38 inkább 40 fölötti értéket jelentett, biztos valami Majsai kódolás. Kb 2 óra után elkezdett elhatalmasodni az éhség érzet, és nagyjából ki is maxoltuk a helyet, első pancsira ennyi elég volt, úgyhogy el is hagytuk a létesítményt, hogy visszaüljünk a kisautóba és immáron hazafele vegyük az irányt. Bár csak 2 órát voltunk, de így is megvolt az egész napos strandolás utáni kiszívott érzés, kicsit kómásan tettük meg a hazafele vezető, amúgy eseménytelen utat. A kisautóval. Mondtam már mennyire aranyos?

BTW kicsit túl sok L’art pour L’art volt mostanában, Ede Bede bácsi szelleme lehet, hogy néhány pontján megjelent a posztnak. De csak lehet, nem biztos, viszont ami biztos, az már nem lehet. Igazam van? Nem? DE.

Over and out

Balaton. VILÁGOS?!

Vagy sötét? Esetleg sajt? Ból van a Hold. Sajnálom. Az egész ott kezdődött, hogy 10 nappal ezelőtt volt némi fennforgás nyitás szempontjából a cégnél, és ki kellett menjek Gödöllőre kulcsért, viszont nem volt pályamatricám amivel ezt gyorsan meg lehetett volna ugrani, úgyhogy “kaptam” és bár én éves megyeit kértem, drága kollegám nem volt a helyzet magaslatán, úgyhogy megajándékozott egy 10 napos országossal.. Kösz haver. Utólag nézte, hogy 1500 forinttal lett volna hosszabb a megyei, és hogy érdemes lett volna azt venni. Hát igen barátom, nem véletlenül mondtam. Na mindegy, ha ez a baki nincs, akkor sanszos, hogy a tegnap se úgy alakul ahogy, úgyhogy végeredményben hálás vagyok érte. Ezen felbuzdulva, főleg hogy máig érvényes, fejembe vettem, hogy lehetne egyet autózni. Szerencsére Paula ( 🙂 ) partner volt egy jó kis tekergésre, amit először Tihanyra terveztünk, csak aztán az autópályáról lehajtva felhívta a figyelmem, hogy nincs oly messze Balatonvilágos, ahova már rég le akartam jutni. Hogy miért? Van ott egy sátortábor, ahol ha 10-szer nem voltam gyerekkoromba nyaranta 1-1 hetet, akkor egyszer sem, még általános iskola előtt is voltam édesanyámék révén, aztán a 6 év áltsuli alatt minden évben, és még 2-3-szor utána is, ifi féleként. 15+ éve nem jártam arra, és már sokszor elgondolkodtam, hogy jó lenne egyet nosztalgiázni, mert sok szép emlék kötődött ehhez a helyhez, de lusta gyermek lévén nem vonatoztam le csak ezért, viszont autóval azért egy fokkal jobb a helyzet, kiváltképp, hogy imádok vezetni. Autót. Áramot annyira nem. Huh, ez nekem is fájt, sowwy. Tehát beértünk Világosra, emlékezetből próbáltam megtalálni a helyet, ami így tizenx év távlatából tartogatott némi kihívást, bár egy ideig egész frankón elnavigáltam, 1 kereszteződésnél mentem el borér, na mondom akkor google, help me. Szerencsére a neten a létezéséről se nagyon találtam információt, féltem is kicsit, hogy már csak a porhüvelyét találnánk meg, de végülis műhold kép alapján nagyjából behatároltam a területet. Mentünk mendegéltünk, egyre kevésbé bíztam abban, hogy meglesz, mert nem volt túl ismerős az út utolsó szakasza, de egyszer csak feltűnt a kerítés sarka. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz ez rám, de nagyon flash volt kiszállni, és látni a kissé fakó, egymás mellett sorakozó sátrakat, fenn az út mellett a játszóteret, a bejárattal szemben az “őrbódét” ahova éjszakai ügyeletet szerveztek tanáraink, csak a hecc kedvéért, óránként váltásban, imádtam. Teljesen megállt az idő arra fele, minden olyan volt mint mikor utoljára ott voltam, talán a főépület volt megsimogatva kicsit, de amúgy állagmegóvásra nem sok pengőt költöttek, de nekem így volt meg igazán a bája. Még az utca másik oldalán a kertesház aljában üzemelő ABC is működött, bár lehet csak a táblája maradt kinn. Kicsit körbesétáltunk a környéken, ott se sok változás volt, maximum annyi tűnt fel, hogy gyerekként a partra vezető út örökkévalóságnak tűnt, leginkább visszafele az emelkedőn, de mai fejjel egy nagyobb turhás csulányinak tűnt az a távolság. Miután körbejártuk elmentünk kicsit arrébb, mert volt egy igen szép magaslati pont, ahonnan minden évben megnéztük a naplementét egyik este, és hát ott állva teljesen elöntöttek az emlékek. Nagyon intenzív volt, megmondom őszintén nem is számítottam erre, elképzelhető, hogy némi könnypára is elborította a szemeim, bár ez azért nem csak ennek volt betudható. 🙂

Szépen elkezdett ránk sötétedni, megindultunk, amúgy is szerettünk volna visszaérni relatíve korán, olyan kilenc órát lőttünk be, 23:30-ra sikerült is megugrani a visszatérést. 😀 Maga az odavezető, és a hazaút is tök király volt, ömlő esőben a pályán még nem nagyon vezettem, szerintem mióta megvan a jogsim most volt először szükségszerű a leggyorsabb ablaktörlő fokozat, hazafele a sötétben voltak olyan szakaszok, ahol állt a víz az úton, miközben vízszintesen ömlött az eső, még a 70 is soknak tűnt, pedig Marosi Fittipaldi vagyok. Visszafele direkt nem pályán jöttünk, amikor is egyszer csak furcsa fehér fényeket láttam meg az egyik kanyarban, mondom mi a picsa, 3-4 méter magasan voltak, fényszórónak tűntek, de ahhoz brutál magasan volt mind, nem is láttam mást csak a fénypöttyöket, aztán kicsit közelebb érvén kirajzolódott egy baszott nagy dömper szerű akármi, elég para volt ahogy elvonult mellettem, utána néztük a tükörben, hogy úgy volt kialakítva a nyomtáv, meg a magassága, hogy átfért alatta egy autó. 😀 Képen már láttam ilyet, esőben-sötétben szembesávban azért más volt, megállt bennünk a kaki egy pillanatra. Egy idő után eseménytelenül teltek a km-erek, illetve hazudok, de nem kötök több mindent az orrotokra. De sálat igen, pamutból. Omájgááá… Sajnálom, vol. 1629. Hagyok itt két képet a végén, why not alapon, a jobbos készült tegnap, a másik 25 éve. Vagy fordítva? Muhaha. Amin pöti csabi van, az a szakállas hajléktalanos képen látható fehér épület előtti “gang” korlátja. Szívesen a cool storyt!

Over and out